Egy rés van ott, ahol a Hall-effektus bilincsmérő pofacsúcsai találkoznak, és légzseb jön létre, amelyet a mágneses térnek (más néven mágneses fluxusnak) meg kell ugrania. Ez a rés korlátozza a mágneses fluxust, így a mag nem tud telítődni.

Ezzel szemben a csak váltakozó áramú transzformátor bilincseinek pofái zárt állapotban egy síkban vannak. Kinyitáskor a pofák hegyein csupasz fém magfelületek láthatók.

Ebben a vékony műanyag fröccsöntéssel borított résben van egy Hall-effektus-érzékelőként ismert félvezető – egy átalakító, amely megváltoztatja a kimeneti feszültségét, amikor reagál a mágneses mezőkre, ebben az esetben a mérendő vezető vagy vezeték mágneses terére. Célja a mágneses fluxus közvetlen mérése. Az érzékelő kimeneti feszültsége ezután felerősödik és skálázódik, hogy képviselje a bilincs pofáiban lévő vezetőn átfolyó áramot.

Hogyan működnek a Hall-effektus bilincsmérők

Ahogy az áram átfolyik a mért vezetőn, a Hall-effektus szorítómérő pofái által alkotott vasmag lehetővé teszi a mágneses tér könnyű átjutását – valójában könnyebben, mint a levegő.

Amikor a mágneses tér (fluxus) eléri azt a kis légrést az állkapocs végén, a mezőnek meg kell ugrania azt a rést. Mivel a rés kicsi, a mező koncentráltan marad a résen keresztül, és a Hall-effektus érzékelője – amely a résben helyezkedik el – a résben lévő mágneses fluxussal arányos feszültséget állít elő, amelyet a szorító áramleolvasássá alakít át.

A Hall Effect eszközökben az egyenáramú mágneses mezők is a magon keresztül koncentrálódnak, mint egy állandó mágnes, amely a vashoz tapad. A föld egyenáramú mágneses tere és a mérési hely közelében más mágneses mezők lehetősége miatt ezeknél a bilincseknél a leolvasást „nullázni” kell a mérés előtt, hogy kiküszöböljék az eltolásokat.

Edwin Hall amerikai fizikus (1855-1938) 1879-ben fedezte fel a Hall-effektust.